Emlékeim Koroda Miklósról

Részletek

Készült: 2013. december 23. hétfő, 10:04

Személyesen ismertem Koroda Miklóst , akit családunkban Miklós bácsinak szólítottuk.

(Felsőkubini Koroda Miklós író, publicista, a Köztársaság segédszerkesztője,

antológiaszerkesztő, 1909–1978). Sajnos már jó néhány éve nem él közöttünk. Azon írók

közé tartozott, akiről halála után nem sokat beszéltek, nem emlékeztek meg. Hogy mi volt

ennek az oka? Ki tudja…

Budapesti születése ellenére a vidéket, a földet, a parasztembereket nagyon szerette. Mint a

Rádió főmunkatársa nagyrészt a falvak változásairól tudósított. Tapasztalatait regényeiben,

köztük a Karacs Kristóf látóhegyi festőről szóló regényciklusában kamatoztatta (Látóhegyi

asszonyok, 1959; A Holt-Szamos két partja, 1962; Pataki tengerészek, 1966; Az istennő

ölében, 1969).

Édesapja (felsőkubini Koroda Pál költő, író, publicista, történész –1858–1933) és Reviczky

Gyula, akit édesapja barátjának tudhatott, közösen buzdították az írói pályára.

Kezdésképpen Koroda Miklós Reviczky életének történetét írta meg.

A XIV., XV. és XVI. századi történelem különösképpen foglalkoztatta. Kutatta a

felvilágosodás korát is, véleményét különböző publikációkban tette közzé.

Sajátos hangú, az akkori kornak megfelelő, ízes nyelvezetű regényeiben, nevezetesen

a Bolondok tornya (1974) és a Gyönyörök kertje (1978) című műveiben, a történelmi

eseményeket képzeletével gazdagítva jelenítette meg.

A könyvekben a középkori budai Várban lakók kalandjai elevenednek meg, különös

tekintettel a több száz éves, Úri utcai lakótoronyra, amely izgalmas otthona és szerelmes

alkotóhelye volt az akkori kézműveseknek, festőknek, íródeákoknak.

A Torony története című regényfolyamának (melyből a fentebb említett két mű készült csak

el) ihletője saját otthona volt; a ház legfelső emeletén élt haláláig harmadik feleségével.

A rejtőzködő toronyban vendégként jómagam is élvezhettem annak nem mindennapi,

csigalépcsős, zegzugos hangulatát. Csodálhattam a tetők fölött a Mátyás-templom tornyától

egészen a Gellért hegyig terjedő páratlan kilátást.

Nem sikerült házasság, csalódások kísérték sorsát, melyet nemes borok és szemrevaló

hölgyek társaságával próbált kiegyensúlyozni. Nagykanállal szerette az életet; ahogy mondani

szokták, mindkét végéről égette a gyertyát.

Mi, a budai Várban lakók úgy éltünk, mint egy kis faluban, jól ismertük egymást. Az író

apósom boros „pincéjének” rendszeres látogatója volt az Úri utca közelében. Úgyis mint

földije, hiszen sokszor emlegette a Koroda birtokot mint apósom pusztazámori szőlőjének

szomszédját. Éveken át kóstolta és élvezte az ismerős tőkékről fakadt bort.

A kora esti órákban útja a Tóth Árpád sétányon keresztül, üres „lámpásával”, demizsonjával a

kezében, elmaradhatatlan pipájával a szája sarkában egyenesen a pincébe vezetett. Megitta az

áldomást, anekdotázott egy kicsit, majd a demizsont megtöltve hazatért a Toronyba, éjszakai

írásaihoz.

 A ma napig szeretettel őrzöm regényét, a Bolondok tornyát, melyben a Szente család

összes tagját megszólítva dedikált. Engem kedvesen a „kisdámából kismamává nemesedett

Kalárisnak” nevezett, utalva az akkor született kislányomra.

 Emlékét örökké megőrzöm, ugyanúgy, mint a társaságát élvező családom tagjainak emlékét

is, akik már nem olvashatják ezeket a sorokat.

Rodé (Szente) Klára