„Van egy ismerősöm, aki időnként kiposztolja, hogy mit venne fel aznap, ha kimehetne az utcára. Ez teljesen természetes. Hiszen olyan még nem volt, hogy egy ilyen csapáson keresztül ennyire magányosan kellett volna átmennünk. Sok ember átél ilyen állapotokat az élete során, és depressziós lesz. De együtt még sosem voltunk ilyen magányosak” – mondja egy vele készült interjúban Máté Gábor magyar születésű kanadai orvos.

Máté Gábor 1944-ben született Budapesten. Családjával 1956-ban Kanadába vándorolt ki. Angol nyelv és irodalomból diplomázott, majd pár évnyi középiskolai tanárkodás után visszatért az egyetemre, hogy orvosi tanulmányokat folytasson. Családorvosi munkája mellett drogklinikán is dolgozik. Sokat foglalkoztatott előadó. rendszeresen ír lapokba. Magyarul négy könyve jelent meg (A test lázadása. Ismerd meg a stresszbetegségeket;A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet; Szétszórt elmék – A hiperaktivitás új gyógymódja; A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez), valamennyi a Libri Kiadó gondozásában látott napvilágot.

Az alábbiakban az interjúból idézünk néhány részletet.

„1956-ban kiskamaszként ültünk a Hungária körúti pincelakásban és hallgattuk a bombákat és a tankokat. Mikor volt odahaza biztonságérzet? A nagy különbség az, hogy akkor mégis együtt voltunk másokkal. Szomszédokkal, családtagokkal. Most mindenki egyedül van a félelmeivel. Mindenkinek magának kell kibírnia. Elvágva a kapcsolatoktól. Ez a legnehezebb része.”

„Az embereknek fontos a fizikai közelség. Hogy megöleljék, megérintsék egymást. Ez most hiányzik. Ez roppant természetellenes és szorongást, feszültséget szül.” 

„Mintha a globalizáció elhitette volna az emberekkel, hogy a nemzetközi intézmények és a modern jóléti államok képesek lesznek megvédeni őket az efféle tömegkatasztrófáktól. Most kiderült, hogy ez illúzió volt, és mindenkit sokkhatásként ért.”

„Egy ilyen csapás felszínre hozza azokat a félelmeket, azokat a kisgyerekkori traumák által előidézett érzelmeket, amik elől a mindennapokban vagy a normális kerékvágásban el tudunk menekülni. A kocsmába, a munkába, a szeretőhöz, a sportba. Most nem tudunk szabadulni tőlük. Ez szorongáshoz, dühhöz, agresszióhoz vezet. Ha kellően tudatosak vagyunk, fel tudjuk fedezni magunkban ezeket az érzéseket, és megtanulhatjuk kezelni őket, de erre nem mindenki képes.” 

„Az emberek gyászolják az eddig életüket, gyászolják a kapcsolataikat. És persze, vannak akik igazán gyászolnak, elvesztett szeretteiket. De, szerintem, valami mélyebb szinten még valamit gyászolnak: egy darabkát saját magukból.”

„Amíg el tudok menni dolgozni, amíg ki tudok menni az utcára, étterembe, színházba, vagy valahol összejönni emberekkel; addig van egy képem önmagamról, amit fenn tudok tartani és táplálni tudok saját magam számára – a külső világ támogatásával. Felismernek, rámköszönnek, elismerik a munkám, a képességem; megdicsérik a cipőmet, rámmosolyognak, érdeklődnek. Látom magam mások szemével. Az ilyen gesztusok és kapcsolatok nagy részét adják a személyiségünknek. Ebből is táplálkozik az énképünk. Ettől most egyik pillanatról a másikra megfosztottak bennünket.” 

„Ha huzamosabb ideig egyedül vagyok, ezek az élmények elmaradnak, akkor ez az önmagunkról alkotott kép megremeg. Talán meg is kérdezem magamtól, vajon ki is vagyok valójában, ha nem kapom meg azokat a pozitív visszajelzéseket a munkahelyemen, a sportpályán vagy a szakkörben, ahova a járok? Az ilyen visszacsatolásokból építkező önképüket és önbizalmukat is elveszítették az emberek. És gyászolják, akár tudnak róla, akár észre sem veszik.”

„Nagyon sok féle bizonytalanságot kezelünk párhuzamosan: nem tudjuk, mi változik meg majd a mindennapjainkban, lesz-e munkánk, mi lesz az idős szeretteinkkel, mennyire reccsen meg mindettől a gazdaság és a társadalom, és ki tudunk-e jönni belőle békével.”

„A globalizált nyilvánosságban az emberek főleg olyasmivel foglalkoznak, amik nem életbevágóan fontosak. Ezért számít annyira az embereknek, hogy mit játszanak a moziban, ki kit szeret, kit gyűlöl, melyik politikus melyik napon pontosan mit mondott, és ki nyeri a labdarúgó-bajnokságot. Ezek sose voltak fontosak. Most se azok.”

„A gyerekek kifinomultan érzékelik a szüleik stresszreakcióit. A magzat már az anyaméhben érzékeli az anyja aggodalmait, és a streszszint önmagában képes megváltoztatni a gyerek agyi fejlődését. A szülés aktusa is, ami már az életre való felkészülés része, ha stresszhelyzetben történik, az ki tud hatni a gyerek érzelmi élményeire és fejlődésére. Ez a kölcsönhatás később sem szűnik meg: ha a szülőknek szorongások közepette kell felnevelniük a gyerekeket, az nem marad nyomtalan.”  

„A mostani egy nehéz helyzet. Azt tudnám tanácsolni a szülőknek, hogy fogadják el az érzéseket, amiket átélnek. Próbálják megérteni, miért érzik azt, amit. Gyakran megtörténik, hogy dühként adjuk ki magunkból a félelmet. Veszekszünk. Az átragad a gyerekre. Igyekezzünk kerülni ezt. Ha szorongunk, szorongjunk, éljük meg. Ne igyekezzünk másként kifejezni magunkból.” 

„Ha a kisgyerekem szorongást érezne, nem vádolnám, elfogadnám, amit érez. Magunkkal is tegyünk így. A gyerekek ki akarnak szaladni az utcára játszani, és ezt most nem lehet. Ne vegyük személyünk elleni támadásnak, ha ingerültek. A frusztrációt saját magunkban is el kell fogadnunk. Játsszunk, énekeljünk, zenéljünk. Legyünk mi is gyerekesek.” 

„Azt hiszem (…), hogy minden kihívás alkalmas arra, hogy tanuljunk belőle, ha akarunk – és azt is, hogy lehetnek mély tanulságai ennek a járványnak. Például hogy mennyire szorosan összeérnek és függenek egymástól életeink, hogy milyen jelentéktelen dolgokat tartunk jelentősnek; és hogy mennyire fontos az együttérzés és a társadalmi együttműködés egy közösség megmaradása érdekében. Erős késztetés lesz bennünk visszatérni a szép időkhöz, de hiszem, hogy sokan megtanulják most más szemmel nézni a világunkat.

Forrás: "Együtt még sohasem voltunk ennyire magányosak". Rényi Pál Dániel interjúla. 444.hu, 2020. április 12; midio.hu