Koroda Pál, Koroda Miklós

Nyomtatás

A második világháború háború alatt Tolbuchin marsall főhadiszállása volt a pusztazámori Koroda-ház, a Koroda család „vidéki” otthona, melyben ma a Polgármesteri Hivatal működik. Innen irányították a Budapestet ostromló csapatokat. A család nevét ma a település szabadidőparkja viseli (Koroda-kert). De kik is voltak ők, a névadók: az apa, Koroda Pál, aki személyes kapcsolatban volt Arany Jánossal, és a fia, Koroda Miklós, az író, rádiós szerkesztő?

Koroda Pál (1858–1933)

A felsőkubini Koroda nemzetség a feudális évszázadokban Árva vármegye földbirtokos urai közé tartozott. Hajdani időkben törökökkel viaskodó várkapitányok, majd Corpus Jurisról disputáló tudós táblabírák, időnként alispánok és protonótáriusoknak mondott főjegyzők akadtak nemzedékeikben. Az 1849 utáni elsivárult évtizedre az egykori birtok java részét már elherdálták a sírva vigadó dáridók, a tarokkcsaták meg a nemzeti-nemesi hazárdjáték, a birtokokat és kúriákat elemésztő ferbli. Aki közülük a kiegyezés idejére cseperedett férfivá, annak tisztes fizetésű hivatalnokká kellett művelnie magát. Ez volt a megszokott dzsentriút. Az 1858-ban született Koroda Pálnak (Kisendréd, 1858. márc. 7. – Bp., 1933, aug. 13.), akinek apjaura még vármegyei főügyész volt, ugyanúgy polgári megélhetést kellett keresnie, mint unokabátyjának, Reviczky Gyulának, a báró Reviczky-család elismert, de mégis törvénytelenül született fiának. Reviczky hamar nevezetes, de rövid életén át nyomorgó újságíró és híres költő lett, akit 34 éves korában vitt el a tüdőbaj. Három évvel ifjabb unokaöccse és jó barátja, Koroda Pál úgyszintén költő, sőt egy ideig sikeres drámaíróként jelent meg, de nem az irodalomból akart megélni. Elszegődött a Magyar Királyi Postához, amelynél sokáig tanácsosi címmel és rangban, majd postaigazgatói méltóságban volt tekintélyes köztisztviselő 75 éves korában bekövetkező haláláig. Az irodalmi életben azonban fontos közéleti férfiú volt. A Petőfi Társaság vezetőségéhez tartozott, Reviczky halála után ő gyűjtötte össze példaszerű kiadványba az azonnal klasszikusnak értékelt rokon összes költeményét.

Ez a kitűnő és élni tudó Koroda Pál ötvenéves korában szánta el magát a nősülésre. Egy hasonlóképpen előkelő és hasonlóképpen elszegényedett családnak, a Buttykayaknak 20 esztendős Erzsébet nevű leányát vette feleségül. Buttykayék soraiban tábornokok is akadtak, muzsikusok is, sőt volt egy országszerte népszerű operettszubrett is: Buttykay Emmi.

Koroda Pál jogi tanulmányokat folytatott a pozsonyi jogakadémián (1875–77) és a budapesti egyetememen (1877–79); 1881-ben az államtudományok doktorává avatták. Költészetében a kor jellemző kiábrándultsága és érzelmes pesszimizmusa tükröződik. 1895-ben sajtó alá rendezte Reviczky Gyula összes költeményeit. A Petőfi Társaság tagjává választotta. Számos korabeli lap és folyóirat munkatársa volt. Színpadi művei közül vígjátékaiban fellelhető társadalmi mondanivaló is. Művei közül néhány: A túlvilág komédiája (drámai költemény, Bp., 1876); Költői elbeszélések (Bp., 1877); Alkibiadesz (dráma, Bp., 1884); A pörös jószág (r., Bp., 1884); A szép Sára története (Bp., 1886); Az ostrom (vígjáték, Bp., 1891); Az udvarló (Bp., 1893); Líra (versek, Bp., 1898); Wesselényi (dráma, Bp., 1907).

Koroda Pál: Irodalmi körforgás

Ismertem Arany Jánost életének amaz időszakában, mikor akárcsak Vörösmarty daliája, csendlakta honába kerülve ifjúkori napjaira reménytelenül tekintett vissza, eltűntek előle: ifjúkor, szerelem, a harcok, a győzedelem…

Sokat követtek el avégből, hogy Arany János ekkor ne érezze magát győzedelmesnek. Ellenáramlat keletkezett, melyről Reviczky Gyula így szól: „Tudákos legények, nagyszájú vitézek költőnek se tartanak – s nem tréfa – lenéznek. Rímfaragó voltál, még annál is rosszabb, nem írtál te másnak, csak professzoroknak Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas: szenvedélyhiányos diákolvasmány az.”

Reviczky megbotránkozása nem túloz, Aranyellenes áramlat indult. Török Árpád pamfletet írt A nagyidai cigányok-ról. Erre én az Üstökös-ben epigrammal replikáztam, mely így végződött: „Mert Török Árpád a kritikára, Tatár meg a lantra oly romlást hoza, mint honra török s a tatár.” (Rettenetes alexandrinusaival akkor Tatár Péter képviselte a ponyvairodalmat.)

Arany János Tölgyek alatt-i pihenőjét irigyelve névtelen verset küldtek neki, intik, hogy „ne írjon, de másszon a tölgyek alatt”, mert „hiú vén poéta versétől már fű-fa szalad.” Magányában a sértékeny költő az ilyesmit is komolyan vette és hosszú versben válaszolt. A legfőbb rekordot mégis valami Hollósi érte el, ki röpiratában arról értekezett, hogy az akkor sem ismert Marikovszky Gábor a hún mondakörnek igaz eposzírója, nem pedig „a gatyás Arany Jankó”.

Ilyesmik eshettek meg, mikor Arany Jánosnak dicsősége delelőjén kellett volna lennie. De ekkor már lehunytak a baráti szemek, melyek egykor művészi gonddal csüggtek a lantos ujjain. Petőfi csak álmaiban jelent meg, Tompáról csak sír-verset írhatott. Nem évődhetett tréfásan Szemere Miklóssal, szétrebbent az a baráti kör, mely Aranyt vidította. Többször is elmondhatta, hogy „minden társasága egy magányos lámpa”.

Csendlakta honával: az Akadémia palotájával is zavarok voltak. Panaszolja, hogy mint a molnárt a malomból kirekesztették őt és időbe került, míg Eötvös jóvoltából „bérlak gyanánt” elfoglalhatta a titkári lakást.

Ily körülmények árnyékolják e korszakbeli verseit, az Őszikék-et, melyek a költő híveit mélységesen szomorítják. Emleget ő humor nélküli puszta nyomorúságot. Azt mondja, ő Senki Pál, fájó gép, mely pipál, majd „a hosszú dráma, melyben színre lépék, a nagy játékrendből ki lesz hagyva végkép”. Ilyesmik közepette azt, ki a költővel érez, megenyhíti az ily fájó sóhajtás is: „A lantot, a lantot szorítsd kebeledre, ha jő a halál”.

Mennyire elzárkózott Arany János, nyilvánvaló abból, hogy a Kisfaludy-társaságnak még arra az ülésére sem ment el, mikor Szász Károly a Tetemrehívást mutatta be. A remek balladát remek előadásban. Sem azelőtt, sem azután hasonló hatást nem láttam, színpadon sem. Elragadtatás emelte a jelenlevőket.

Azokra, kik ez időben legtöbbet érintkeztek Arany Jánossal, jellemző a Szépirodalmi Figyelőben lezajlott érdektelen „pörös ügy”, mikor a Gyulai Pál és Szász Károly közti vitában az egyik fél a szerkesztőt, magát Arany Jánost úgy aposztrofálta, hogy az esetben, ha nem nyilvánítaná önvéleményét, e mulasztás által a jellemtelenség vádját vonná maga után. És Arany János kényszerült ötvenkét nyomtatott oldalt leírni olyasmikről, amik ötvenkét sort sem érdemeltek volna.

Ingerelték Arany Jánost, mintha a legifjabb írók mindannyian ellene lázadtak volna. Közvetlenül a költőtől tudom a következő esetet:

Egyik akadémikus elhozta neki Kiss József kötetét ily kommentárral: „Ez itt kérkedik, hogy a mai kornak ő ír balladákat, az ő balladái mellett a te balladáid elavultak.” Arany János fogta a kötetet, az ablakhoz vitte és felütötte a falusi mezőn levő Krisztusképről szóló verset: „Boldog is vagy itten, kiszenvedett Isten, a lét zajából ide nem hat, csak dal és illat…” Elolvasta végig a verset; a könyvet aztán e szókkal adta vissza: „De hisz ez nagyon szép költemény!”

Több sikerrel jártak el, mikor Arany Jánost rábírták, hogy a kozmopolita költészetről verset írjon.

Mielőtt e versre áttérnék, előhozom, hogy ez időtájt A túlvilág komődiája cimű drámai költeményt írtam és Aranyt Pozsonyból írt levélben felkértem: engedje meg, hogy művemet neki ajánljam.

Levelemre a következő választ kaptam:

Tisztelt Uram!

Megbocsát nekem, ha mint tört kedélyű, beteg ember, ki amellett prózai teendőkkel elhalmozva alig foglalkozom valaha költői dolgokkal, csak röviden válaszolok becses soraira. Ha kegyed úgy véli, hogy nevem odafüggesztése művének bármily csekély előnyére válik: teheti bízvást. A küldött mutatványból úgy látom, hogy a munka sokat igér; azonban ily tárgyaknál az egész compositio határoz leginkább; s az ilyenekre áll az, hogy lehet az ember Dante, Goethe, vagy legalább Madách, de mediocribus esse poetis Non di, non homines, non concessere columnae. Látom a skepsist a közlöttekből, de a feloldást nem, azt az egésznek kell meghoznia, s remélem, meg is hozza, mert anélkül nincs harmónia, nincs költészet.

Fogadja üdvözletemet!

Budapest, 1876 január 10.

szíves tisztelője

Arany János.

Művem megjelenése után Budapesten, az Akadémia palotájában felkerestem Arany Jánost. Jóságos hitvese nyitott ajtót nekem. Szemben ültem a költővel. Mindjárt azt hoztam szóba, amit ő jobb része aranyálmának mond: a Csaba-trilógiát, ami koncepciójában oly hatalmas, hogy ahhoz fogható nincs. Arany János szeme felragyogott.

Egyszerre a költészet birodalmában voltunk. Arany beszélt a trilógia kész énekeiről, terveiről. Hunoknak germánokkal való örök harcáról, a magyar honfoglalás jóslatáról.

És aztán sikerült Arany Jánost meggyőznöm arról, hogy éppen a legifjabb nemzedék valóságos költői lelkesülnek érette igazában, értik meg őt legtisztábban. Erre Arany elmondta, hogyan igyekeztek őt a legújabb nemzedéktől elriasztani. Voltakép ő csak fiának, Arany Lászlónak műveit ismeri. Amit A délibábok hőséről, A húnok harcáról beszélt, abból láttam, hogy e művek kidolgozásában Arany Jánosnak is része lehetett.

A Kozmopolita költészet című vers magyarázatául említette, hogyan feketítették előtte az új költőket, kiket Titán Laciknak csúfoltak. Reáfogták ez új költőkre, hogy megvetik a magyar fajt, a magyar nemzetet, holott ezek magyar őseikkel büszkélkedtek. Reájuk fogták, hogy kivágynak a rest nyugat felé, holott ők kelet felől várták a fényt, reájuk fogták, hogy máris veszendőnek látják a hazát, holott énekük így szólt: „hol most kelettől nyugatig testvérietlen nép lakik, egy nyelvet értsenek csupán: szép nyelvedet magyar hazám!”

Én már ekkor elmondtam Aranynak prózában, amit utóbb Reviczky Gyula Arany versére válaszul versbe foglalt:

Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
Mind tükör volt, egymagából
Tünt nekem fel nép s haza!

Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.

Reviczky Gyula illetékes volt arra, hogy a megtévesztett Aranyt ő világosítsa fel. Fejtegetve, hogy Arany János balladái a világirodalom legtökéletesebb alkotásai, egyenként is méltatta e remekműveket, az Ágnes asszonyt német fordításban is közöltette. Essayt is írt Arany Jánosról, mint humoristáról kifejtette azt is, hogy Arany János, a költészet legnagyobb művésze, nem lejjebbíthető a népiesek közé. Kivált az akkori népieskedőket, Petőfi gyönge utánzóit Reviczky nagyon lesajnálta. Paraszt betyároknak mondja őket, kik a költészet templomát meggyalázzák s így fakad ki: És vesszetek az örök éjbe rossz dalotokkal egy napon. Ők azonban nem vesztek el, hanem a közromlás jeléül felülkerekedtek.

Arany Jánosnak a kozmopolita költészethez való viszonyát megvilágítottam. A már lezajlott viták után megkaptuk Riedl Frigyestől Arany János hűséges életrajzát, műveinek találó ismertetését, Babits Mihálytól Arany Jánosnak, e túlérzékeny fájvirágnak igaz pszichológiáját. És mégis, még most is elsóhajthatjuk, amit Dantéról mondott Arany János, hogy időbe kerül, míg költészete, mint földi álom, e világba téved, míg a hitlen ember imádni tanulja a köd oszlopában rejlő istenséget.

 

Koroda Miklós (1909–1978)

Aligha lehet elképzelni nagyobb különbséget, mint a harmincas-negyvenes évek daliás Koroda Miklósa és a hetvenes években élete végső évtizedét áttántorgó Koroda Miklós között volt. Aki nemzedéktársai közül elég közelről ismerte, az igaz barátokra jellemző szeretetet érezte iránta, és az évtizedek múlásával egyre bánatosabb részvéttel vette tudomásul csalódásait, érdemtelen sikertelenségeit, méltatlan sérelmeit, majd halmozódó betegségeit.

2.1 Koroda Miklós

Ifjan, az irodalmi és szerelmi sikerek forgatagában, az üldözöttek halált megvető tömeges mentésének derűs, de idegfeszítő mámorában délceg termetű, dús hajú, rendkívül szép férfi volt. A francia és a magyar felvilágosodás – Voltaire és Bessenyei filozófiai és erkölcsi örökségének – hirdetője és népszerűsítője. Előbb Reviczky Gyuláról, majd Bacsányi Jánosról szóló életrajzregénye olvasói és kritikai körökben egyaránt könyvsiker. Választékosan szép stílusban, izgalmas fordulatossággal, óriási kultúrtörténeti ismeretanyaggal, kor- és lélekábrázolásban egyaránt szemléletesen felépített művek ezek.

Húsz-harminc évvel később ugyanez a férfi kihullott hajjal, barázdált arccal, betegségektől csontvázra fogyva, meggörnyedt testtel, imbolygó járással, végül már mindig görcsös botra támaszkodva azt is példázza, hogy végső vigaszt már csak a mértéktelen alkoholban talál. Temetésén az akkori idők egyik igen magas rangú állami és pártfőembere, akinek az életét egykor saját élete kockáztatásával mentette meg, halkan ezt kérdezte a körülötte állóktól: „Vajon a nőkön és a baktériumokon kívül nem mi tettük tönkre ennek a mindenkinél derekabb embernek az életét?” A kérdésre ő se válaszolt, senki se válaszolt, hiszen Koroda Miklós életútja az egész magyar értelmiségi nemzedék torzképe volt. Az is jellemző, hogy alig több mint tíz évvel halála után elfeledettként gondolunk vissza rá, akinek a század klasszikus magyar írói között volna a helye. Bőséges életrajz helyett hadd következzék legalább szabatosra szűkített írói arcképe.

Koroda Pál és Buttykay Erzsébet gyermeke volt Koroda Miklós. A szülők mindketten olyan igazi liberális szelleműek voltak és maradtak, hogy türelmesen vették tudomásul a legszűkebb családon belüli nézetkülönbségeket. Erzsi néni öregkorában sem ivott meg egyetlen pohárka bort sem, de ha fiának éppen nem volt felesége, akkor ő vásárolta be napi bor- és pálinkaszükségletét. Életében egyetlen szál cigarettát sem szívott volna el, de amikor Miklós otthon élt, asztalán mindig ott várta a különlegességi trafikban vásárolt pipadohány. És amikor a fiú számára új feleség akadt, az anyós magyarázta meg neki, melyik pipafajtát milyen tisztítóeszközzel és hogyan kell rendben tartani.

Ebben a műveltséget és liberalizmust árasztó otthonban növekedett férfivá Koroda Miklós. A gimnáziumi latin mellett azonnal olaszul is meg kellett tanulnia, mert apja szerint „úgyis alig van különbség a régi és az új itáliai nyelv között”. És ha már megérti Dantét meg Boccacciót, akkor hamarosan értse meg Balzacot és Maupassant-t is. Koroda Miklós idővel nem is tudott számot adni, hogy kisfiú korától hogyan is tanulta meg a latin szellemű nyelveket. Németül viszont alig-alig értett, noha a nemesi-polgári világban általában ez volt az első idegen nyelv, de a Koroda nemzetség már a kuruc idők óta nem szerette a labancokat meg a „sógor”-nak nevezett osztrákokat.

Amikor az önképzőköri években apja felismeri, hogy sokat olvasó fiának nemcsak szép stílusa, de saját magával szemben is szigorú stílusigénye van, baráti körben ki is fejti aggodalmát: „Ha egy sihederfiúnak máris érett stílusa és művészi igénye van, ez a jövőjére nézve veszedelmesebb, mint ha kártyás vagy iszákos. Az ilyen ember eljegyzi magát a szegénységgel.” Az ismert író fontosabbnak tartja a család életbiztonsága szempontjából, hogy jól fizetett postaigazgató. Szeretné, ha fia is „gyakorlati ember”-ré fejlődnék. Ezért kell Koroda Miklósnak érettségi után a Közgazdasági Egyetemre járni, ott is a mezőgazdasági szakra. Az apa úgy képzeli, hogy fia majd művelt, magas rangú tisztviselő lesz a Földművelésügyi Minisztériumban. De az apa már túl idős, és a fiú hozzá képest túl fiatal ahhoz, hogy ez a vágy beteljesedjék. Koroda Pál 1933-ban, 75 éves korában meghal. Koroda Miklós ekkor már túl van az egyetem utolsó évén is, csak a szigorlatok lennének hátra a diplomáig. Az írói tervekkel merőben másféle útra készülő fiú azonnal hátat fordít közgazdaságtannak, növénytannak, az állattenyésztés tudnivalóinak, és beáll újságírónak.

Származása révén elsősorban a jobboldali lapok várják. De az egyházi irányítású „Új Nemzedék”-nél és „Nemzeti Újság”-nál a fiatal munkatársak java része titkos baloldali. Az ő révükön Koroda összebarátkozik a polgári baloldal (Pesti Napló, Újság, Magyar Nemzet), majd a szociáldemokrata sajtó munkatársaival. Hamar fölfedezi, hogy saját szellemi öröksége: a felvilágosodás, a reformkor liberalizmusa, Kossuth demokráciája. Ezt a felismerést erősíti, hogy apja halála után jut annyi készpénzöröksége, hogy egy bőséges, több hónapos itáliai utat tehessen. Ott kettős élmény várja: az elragadtatás Firenze reneszánsz emlékeitől és a visszariadás Mussolini rendszerének minden megnyilvánulásától. Hazatérve újságíróként tárcákban, riportokban, útiképekben, novellaszerű kis történetekben lelkesít az európai kultúra hagyományaira és mindenfajta önkényuralom ellen. Hamarosan elismert, sőt sikeres újságíró, de szükségszerűen átkerül baloldalibb lapokhoz (Kis Újság, Esti Kurír). Belemerül az irodalmi élet kavargásába. Kedvelt újságíró, kedvelt alak fiatal értelmiségi körökben, asszonyok kedveltje. Nagy szerelmi kavargások közepette megnősül, majd hamarosan elválik, újabb kavargások közt újra megnősül.

2.2

Második felesége – Anikó – nemcsak gyönyörűszép asszony, de kitűnő társ is az életben, rendben tartja a zilált életformára hajlamos férjet, gondosan legépeli kéziratait, később hős lelkű társ a veszélybe jutottak mentésében, rejtegetésében. És olyan békés otthont teremt, amelyben a férj igen nagy műgonddal felépítheti első regényét, „A világ csak hangulat”-ot, amelyben Reviczky életrajza körül széles és szemléletes körképét adja a kiegyezés utáni két évtized magyar irodalmi életének. A könyv 1939-ben – a szerző 30-adik életévében – jelenik meg. Olvasók és kritikusok lelkesen fogadják, a székesfővárostól megkapja érte a Ferenc József-irodalmi díjat, egész élete egyetlen hivatalos irodalmi díját.

Addigra már teméntelen forrásmű elolvasásával felkészült a következő, még sokkal munkaigényesebb műre. Ez a „Megvilágosodott már…” című regény, amely Bacsányi János életrajza, de úgy, hogy a romantikusan mozgalmas cselekményáradatban a magyar felvilágosodás és a Martinovics-mozgalom dokumentumanyagát is felöleli. Kiemelkedő teljesítménye történelmi regényirodalmunknak, példaszerűen szép prózanyelvezettel. Ez az egyetlen könyve, amely több kiadást is megért, de a kritika igen szófukar volt iránta. Jobbról kommunista szelleműnek tekintették, balról visszavágyódásnak a feudális múltba. Később ez a merőben alaptalan vád a nemesség eszményítéséről hangzott el megbélyegző hangsúllyal egyebek között, amikor egy merőben mondvacsinált fegyelmi ítélettel kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából. De ez már az ötvenes évek elején történt, a koncepciós perek sötét „fénykorában”. Azok a vezető kommunisták, akiket a fasiszta rémnapok idején otthonában rejtegetett, egy szót sem mertek szólni az érdekében. Ámbár mindent megtettek, hogy kizártan a pártból, ne veszítse el a kenyéradó foglalkozásokat. Akkor lett újságíróból a Rádió munkatársa, sőt fontos csoportvezetője.

Ezt megelőzően azonban volt a háború, olykor Korodát is elvitték katonának, azután jött a német megszállás, Sztójay Döme, majd Szálasi Ferenc népirtó hónapjai. Korodáék kétszobás lakásában olykor 27 üldözött – zsidó, kommunista, katonaszökevény – rejtőzködött. A házaspár bravúrosan védte őket, de még lelküket is erősítette. Később legendás történeteket mesélgettek arról, hogy Miklós és Anikó szeszes itallal, anekdotákkal, derűvel a szorongások közepette óvta a rémült emberek lelkierejét.

A háború után azonban csalódás csalódást követett. És nem sokkal azután, hogy érthetetlenül kizárták abból a pártból, amelyet romantikus tévedéssel annyira szeretett, kiderült, hogy Anikó halálos beteg, és a biztos vég tudatában öngyilkos lett. Koroda élete ettől kezdve szomorúság, váltakozó betegség, egy szerencsétlen harmadik házasság egy iszákos asszonnyal, aki a boroktól, pálinkáktól eddig se tartózkodó férfit magával rántja az alkoholizmus pokolköreibe. 1956 is úgy zavarja meg, mint sok értelmiségit. Maga se tudja, melyik oldalon áll. A novemberi tragédia után barátainak egyik részét kivégzik vagy hosszú rabságra kárhoztatják, a barátok másik része miniszter vagy magas pártfunkcionárius lesz. Egy ízben Korodát is elvitték a kistarcsai internáló táborba, de ennek hírére vezető kommunista írók és államférfiak személyesen siettek kiszabadítani. A Rádióhoz azonban már nem kerülhetett vissza, mégis megélhetett, a Népszavánál lett cikkíró munkatárs. Máig se gyűjtötték össze azokat a kis remekműveket – tárcákat, kis riportokat, apró novellákat –, amelyek szemléletes körképét örökítik meg a hatvanas-hetvenes évek hazai „kisvalóságának”.

2.3

És mindeközben, mintha menekülne saját maga elől, éjszakánként ott ült írógépénél, és szinte birkózva a mondatokkal, választékosan szép bekezdésekben építette föl regényeit. Előbb a Karacs Kristóf kalandjairól szóló ironikus regénynégyest („A látóhegyi asszonyok” és folytatásai) a nehezen épülő és építendő szocializmus apróbb és nagyobb furcsaságairól. Majd a végső látomást a hajdani magyar évszázadok kulturális, művészi, szerelmi és konyhai szokásairól. Ebből két kötet készült el: a „Bolondok tornya” és a „Gyönyörök kertje”. A magyar stílusművészet egyik legmagasabb orma ez a bravúros játék a szavakkal és mondatokkal. A kritika szinte egyöntetű riadt elutasítással fogadta. Az irodalmi ínyencek lelkes örömmel olvasták. Végleges értékelése máig sem alakult ki, mint ahogy Koroda Miklós se került soha megillető helyére irodalomtörténetünkben. A testileg-lelkileg agyongyötört, hetvenedik életévéhez közeledő férfi a sokféle fájdalom mellett egyszeriben újabb, elviselhetetlennek tűnő fájdalmakat érzett. Az orvosok lumbágóra gyanakodtak, termofort rakattak a derekára. Ennek a termofornak a melegében, díványán elnyúlva halt meg. A boncolás kiderítette, hogy gyomorrákja volt.

Atyai rokona, Reviczky írta, hogy a magyar író, magyar költő csak haláláig szerencsétlen, utána azonnal elismerik, méltányolják, dicsőítik. Hát ez Koroda Miklósnál mindmáig nem következett be.

 

Források: 

https://midio.hu/szomszedolo-a-ket-koroda-1/

https://midio.hu/szomszedolo-a-ket-koroda-2/

 

Decrease font size Default font size Increase font size