1956, az örök iránytű

Hetven év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy emberként kiáltotta ki a szabadságvágyát. 1956 októbere nemcsak a múltunk egy dicső fejezete, hanem örök iránytűnk is: arra tanít, hogy a szabadság és az összefogás a legnagyobb megtartó erőnk.

A magyar nemzet megmutatta: ott, az utcán, puskával a kézben, akár a halálra is készen; ott, az élelmiszert szállító teherautón; ott, a forradalmi bizottság ülésén; ott, a néma tüntetésen, hogy az idegen eszme, az idegen hatalom és hazai kiszolgálói nem tehetnek meg bármit. Nem vehetnek el tőlünk mindent. Legfőképpen azt nem, ami talán a legértékesebb: a lelkünket és a tartásunkat. A forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján talán nincs ennél fontosabb üzenet.

Azokra a hősökre emlékezünk, akik 1956-ban életüket és fiatalságukat adták a szabad Magyarországért. A kerek évforduló alkalmából fejet hajtunk a bátrak előtt.

 

Gérecz Attila:

Így bocskorosan
(A költő 1956-ban hősi halált halt)

Így bocskorosan, ugye megnevettek,
Hogy márványt törni hegynek indulok.
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
Füttyöm csibészes, - én is feljutok.

Nincs tömött zsákom, s hegymászó botom.
Segítő kezet tán egy társ sem ad,
De vihart oldó déli szél-kölyök
Borzol fejemre lágy barackokat.

S a hegytetőn majd minden mezt lehántva
Én is kacagva szélnek öltözök,
Karjukra fűznek mind a fény-nyalábok
S eltáncolunk a fejetek fölött.