Egy hosszú és gazdag életút állomásai

Március 12-én ünnepli 90. születésnapját a Pusztazámorhoz ezer szállal kötődő Páli Anna, vagy ahogy sokan ismerik és szólítják, Panni néni – melyhez ezúton is gratulálunk. Ez alkalomra időzítve jelent meg dr. Fekete Zsuzsanna és Kiss Zoltán szerkesztésében, a Kornétás Kiadó gondozásában az életútját bemutató, A Szendrey-majortól Pusztazámorig – Életemről és hitvallásomról című kötet, melyben Panni néni az elmúlt kilenc évtized meghatározó eseményeire emlékezik. Az alábbiakban a könyv néhány részletét adjuk közre.

1933. március 12-én, Nagymágocs–Árpádtelep Szendrey-majorjában születtem. A bérlő, aki három-négy majorságban gazdálkodott, mindegyik gazdaságot egy-egy hírességről nevezte el. Az Árpádhalomra vezető műút bal oldalán található feltárt falurész annak emlékét őrzi, hogy Petőfi Sándor feleségének, Szendrey Júliának az édesapja, Szendrey Ignác 1850 és 1853 között a Károlyi Bertold tulajdonában lévő mágocsi uradalom jószágkormányzója volt. De a helyhez a költő hitvese is kötődik, ugyanis amikor Petőfi a szabadságharc idején a csatatéren harcolt, Júlia a Szendrey-major kastélyában élt az édesapjával. A születésemmel kapcsolatban érdekesség, hogy apám nem volt otthon, és nem is értesült róla. Amikor hazajött, akkor talált egy gyereket az ágyban. Ezt a dolgot később nekem mindég elmesélték.

*

Anyám lett a környék első számú fehérnemű-varrónője, de tulajdonképpen a nadrágfoltozástól a zsákvarrásig mindent megcsinált. Ehhez a következő volt a szitu. Volt a gang, ott állt a varrógép. A gang végig volt rakva székekkel és padokkal, ezeken ültek sorban, fekete alsógatyában a férfiak, amíg Annuska néni megfoltozta a nadrágjukat, merthogy abban az időben egy nadrágja volt mindenkinek. Apám sűrűn ösztökélte anyámat: „Legalább a cérna árát kérd el, ha már nem fizetnek!” Mert senki nem fizetett, sőt a cérna árát is nekünk kellett állni. Én mentem cérnát venni a boltba, kislányként. Ha pénzt nem is, de különböző természetbeni juttatást azért hoztak a kuncsaftok, zacskóban babot, bögrében tejet. Azt mondta anyám egyszer: „Kóstold már meg, ha savanyú, akkor odatesszük altatni!” Így is lett, és másnap túrós lepényt ettünk!A gyermekkori élményeim, emlékeim egyike, amelyik ma is elevenen él bennem, a lóré. Árpádhalmán nem volt vasút, azonban a majorságban megtermelt terményt valahogyan el kellett szállítani. A legközelebbi vasútállomás a 4–5 kilométerre fekvő Zoltántéren volt. Ez egyben végállomás is volt, odáig jött a vonat, aztán ment vissza Szentes felé, meg tovább, Pestre. Na most, hogy a majorságok egymással kapcsolatban legyenek, és a sok termény és ember szállítása olcsó legyen, lefektettek egy keskeny sínpárt. Ezen a sínpáron közlekedett a lóré nevű szerkentyű, amit egy ló húzott. Ezzel a járgánnyal szállítottak minden árut, köztük a cukorrépát, vetőmagot, a tehénistállókból a tejet. A gyerekeket is a lóré hozta reggel az iskolába. Árpádhalom volt a lóré központja, Árpádhalom–Sopa az első megálló (itt volt az uradalom tehénállományának a zöme), majd Szendrey-major, Bojtártelek, Zoltántér és újra Árpádhalom következett. Tehát kb. 8–10 kilométeres négyszöget írt le a járat.  A lórésínt közvetlenül a vasúti sín mellé vezették, így a járgány beállt a nagy tehervagonok mellé, leengedték az oldalát, és csak átlökték az árut.

*

Az első óvó nénim Margit néni volt. Van egy óvodáskori fénykép, ami jól ismert Árpádhalmán, mert én kinagyíttattam több példányban, és azon minden gyerek rajta van. A fotó érdekessége az, hogy az első sorban ülő gyerekek mind mezítlábasak, tehát látszik a fényképen, hogy mekkora szegénység volt, nem volt lábbelijük. Én viszont cipő nélkül életemben nem voltam, mezítláb nem tudtam egy lépést se tenni, mindég cipő volt a lábamon. Mondta is anyám kicsit neheztelően: „A Nyalka tehénnek annyi tejet kell adni, amíg a te cipődet megveszem, hogy az borzasztó; az összes tejet el kell adni, hogy neked cipő legyen a lábadon.” De nem tudtam mást válaszolni, csak azt, hogy én nem tudok cipő nélkül menni. Mindenki mezítláb járt, én nem tudtam. Egyszer ugyan kipróbáltam már nagyobbacska koromban a tarlón járást – az idősebbek megmutatták, hogyan kell a torzsán csúsztatni a talpat –, de azonnal abbahagytam, úgyhogy aztán a „mezétlábaskodást” soha többé nem forszíroztam.

*

Az ötvenes években kiemelték a jó fejeket, és följebb vitték. Na most, miután én ilyen komoly szintre emeltem a földműves-szövetkezeti tudásomat, kiemeltek, és elvittek Hódmezővásárhelyre, a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) megyei irodájába (MESZÖV) pénzügyesnek. Hát az igencsak érdekes időszak volt. Először is nem volt mit enni. Kaptam egy papírköteget, kis L-betűs cédulákkal, amire az egyik vendéglőben, talán Fekete Sasnak hívták, adtak egy egytálételt. Mindig mondtam a többieknek:

– Nem tudom, de olyan fura íze van ennek a húsnak, a fene tudja, milyen. Mindegy, megettem, mert nem volt más. Egyszer kérdezte az asztalszomszédom, akivel együtt ettem:

– Te mindig az L-betűset eszed?

– Mi az, hogy L-betűs?

 – Ott van előtte a „löbetű”, tudod, hogy az a lovat jelenti?

Akkor tudtam meg, hogy már régóta lóhúst ettem, annak volt olyan fura íze.

*

Életem során mindig odafigyeltem a fiatalokra, mindig pozitívan viszonyultam hozzájuk. Hogy honnan eredeztethető ez a hozzáállás, mentalitás? Az a helyzet, hogy az én fiatal éveim a második világháború miatt nagyon zűrösen teltek. Tízéves voltam 1943-ban. Jóllehet, mifelénk heves harcok nem dúltak, nemigen lőttek, de a háborúnak számos közvetett hatásával kellett együtt élnünk. Az apák és a fiúk mind katonák voltak, az összes tennivaló az asszonyokra és a gyerekekre hárult. De nemcsak a háztartás körül, hanem a földeken is! Na most ez volt a legnagyobb nehézség. Addig én nem dolgoztam a földön. De mikor 10-11 éves lettem, a háborús évek miatt muszáj volt megtanulni kapálni. Fogalmam nem volt a kapálásról addig. És akkor tanultam meg, mit jelent a fizikai munka. Igaz, nem annyit dolgoztunk, mint a férfiak, de valamennyi munkát azért elvégeztünk.

Én mindég, már az óvodáskoromban is, vezető szerepet kaptam a társaságban. Nem tudom, hogy ezt úgy vívtam-e ki, de adódott! Mert én mindenre elsőnek ugrottam, ha valamit mondtak, én már csináltam is. Szóval engem nem kellett kapacitálni semmire, sőt, magamtól is kitaláltam, hogy ezt csináljuk, azt csináljuk! Mindég tevékenykedtem, mindég kitaláltam valami mást, mint ami addig volt. És úgy látszik, hogy ez a mentalitásom megmaradt, még ma is, közel 90 évesen.

 
*

Tera néniről jut eszembe, hogy amikor arról írtam az újságban, hogyan ünnepelték régen a faluban a karácsonyt, természetesen őt is felkerestem. Tera mamát annyira megsajnáltam, amikor mesélte, hogy nem volt neki kislánykorában babája, hogy vettem neki egyet, igazi szép régi darabot a Babaklinikától és neki ajándékoztam. A több mint 100 évet megélt Tera mama már sajnos nincs köztünk, de azért remélem, hogy a baba még most is megvan valamelyik unokájánál vagy dédunokájánál. A zámori éveim alatt lehetőségem szerint igyekeztem tenni a településért, az itt élőkért. Vásároltam egy 100 éves szőlőt azzal a céllal, hogy a zámori gyerekek megismerkedjenek a szőlőművelés fogásaival. Szerettem volna, ha mindegyiknek lesz egy saját szőlőtőkéje, amit ő gondoz, és amire akár oda is lehet írni a „gazdája” nevét. Meg is csinálta Gáspár Pál Szilveszter a réztáblákat, mindegyik gyerek neve rajta volt. A táblákat megkapták a tanító nénik. De jött a vírus, és nem lehetett kivinni a gyerekeket a szőlőbe. Egyedül egy nagy fiú jött ki és ráragasztotta az ő céduláját a legszebb tőkére.

 *

A kutyákon kívül a cicákkal is jóban voltam. Voltak jövő-menő vendég macskáink, állandóan jöttek, hátul bejártak a kertbe. Gondoltam, ha már itt vannak, akkor adok nekik enni. És kikészítettem mindég az ennivalót egy bizonyos helyre, a grillező mellé, és odajöttek, megették. Isten tudja, hány macska járt oda! Na most volt nekünk egy saját kiscicánk, amit Panni kapott Szentesen, és Szentesről idehoztuk a macskát. Azonnal vemhes lett, de mi ezt nem tudtuk, nem láttuk.

Egy áprilisi napon, emlékszem, jó hideg volt, kimegyek, és látom, hogy egy döglött kismacska fekszik az udvar közepén. Na, hát megfogtam egy újságpapírral. Egyik oldala hideg volt, a másik viszont meleg. Mondom, hát ez lehet, hogy még él! Bevittem, és rátettem a fűtőtestre a papírral együtt. Két pillanat múlva leugrott! Mondom, hát ez egy élő macska, jézusmária! Megint kimegyek – még egy macska! Ugyanott, majdnem ugyanott! Egy fekete – ő később a Terminátor nevet kapta. Az előző tarka volt, ez fekete. És milyen picike. Hát azt is megfogtam, azt is behoztam, fölélesztettem; pillanatok alatt magához tért, még gyorsabban föléledt, mint a másik. Na, két macska… Mit csináljak? Egy kosárba tettem őket, de hát azok nem maradtak ott, csak rövid ideig. Kijöttek. És mivel az én ágyam közel volt a cserépkályhához, a párnám szinte hozzáért, meleg volt. A macskák egyenesen az én fejem fölé, a párnára kucorodtak. Na, akkor onnan letoltam őket a lábamig, de visszamentek és ott aludtak. Úgyhogy így lett nekünk két macskánk. A Terminátor hamar rájött, hogy a rag alatt ott vannak a fecskefészkek. Még a falon is fölment, hogy a fecskéket bosszantsa. De végül nem bántotta őket.

*

Már néhány hónap itt-tartózkodás után érdeklődni kezdtem az önkormányzati ügyek iránt. A helyzet az volt, hogy meglepő módon mindég bedobták a postaládámba, hogy az önkormányzat mikor tart ülést. Na, gondoltam, hát akkor én elmegyek. Hosszú éveken keresztül egyedüli hallgatója voltam az üléseknek, senki nem volt ott, de én mindég ott voltam. Még Kiss Ági jött néha, leült mellém, és beszéltünk egy pár szót. Megismertem a képviselőket, Bélát, Békési Gézát, a többi embert. Mikor szünet volt és ők beszélgettek, én is odamentem. Mindent hallottam, ami a faluban történt.

Panni majd’ megőrült, és mindég szidott:

– Hova mész, és mikor jössz haza?! Már fél tíz van, és még nem vagy itthon, ez őrület! Mit kell neked ott üldögélni?!

Mondtam:

– Ha vállaltuk, hogy idejövünk lakni, akkor nekem ott kell üldögélni, ahol erről a helyről szó van. Ott pedig sok szó esik róla. Mert egész idő alatt arról beszélnek, hogy mi legyen a faluval. Tehát csak a településről van szó. Máshonnan honnan tudnám, hogy mi történik itt? Azért megyek oda, hogy ezt meghallgassam. Zámor nem olyan, mint Gádoros. Az vidéki, alföldi település, mínusz 100 évvel hátrább. Itt más a helyzet, meg kell tudnom, hogy itt mit kell csinálni.

– Neked semmit nem kell csinálni! Mindenbe belefolysz, mindent intézni akarsz.

– Ráérek, nem? Egész nap ráérek, akkor csinálom.

– De egyedül vagy.

– Nem érdekel! Ha egyedül hallgatom, akkor egyedül. Viszont tisztában vagyok vele, hogy Pusztazámornak most éppen mi a baja, mit kell csinálni, mit csinál a polgármester, mit vállalt a jegyző. Mindent tudok.

És így is történt, mindenről tudtam, ismertem, hogy mi történik a „főnöki” szinten. Ott voltam mindég, azok nem is haragudtak rám.

Pusztazámori lakosként jóban voltam mindenkivel, és a kapcsolataimat ma is ápolom, rendszeresen  kijárok, érdeklődöm a falu ügyei iránt. Amiben tudok, ma is segítek.

A szemelvényeket válogatta: Kiss Zoltán

A fotók a kötetből valók.