„Több jóság van az emberekben, mint ami látszik”

Nyomtatás

Terjedelmes interjút készített a hvg.hu újságírója Beer Miklós váci püspökkel. Alább a beszélgetésből közlünk részleteket.

– Mire gondol a mostani karácsony küszöbén, mit érzett fontosnak ebben az adventi időszakban?

Talán furcsán hangzik, de most jutott először eszembe, hogy tulajdonképpen egy születésnapot ünneplünk majd. És ne álljunk meg a betlehemi történetnél, hanem figyeljünk oda Jézus Krisztus személyére, mint ahogy egy születésnapon felköszöntünk valakit. Hívő emberként mit jelent nekünk az ő személye? Ezt próbálom a püspöki szolgálatomhoz meg az egész életutam kapcsán összegezni, mert ez a tizenötödik karácsonyom Vácon, de valószínűleg ez lesz az utolsó, mert jövőre nyugdíjba megyek.

De hogy mit is tartok legfontosabbnak Jézusban, amit próbálok képviselni és továbbadni: egyikünk sem választja meg, hova és mikor születik, a történelem melyik korszakába, a Föld melyik részére, milyen adottságokkal, családi háttérrel, ez foglalkoztat nagyon. Nincs semmi jogunk arra, hogy többre tartsuk magunkat azoknál, akik rosszabb helyre születtek. De Jézus Krisztus személyéhez hozzá kell kapcsolnunk azt, hogy ő tényleg megválasztotta, hol szülessen. És a teremtő Isten elhatározásából választotta a hajléktalan állapotot, a be nem fogadott létállapotot, az üldöztetést, majd végül az elutasítást és az áldozattá válást, óvatosan mondom, a holokausztot.

A második gondolatom a szolidaritás, a sorsközösség vállalása. Ez a vízkereszti történet, hogy Jánostól keresztséget kér. Odaállni a többiek közé, vállalni az ő sorsukat, és a történelem minden emberével szolidaritást vállalni, nincs kizárás. Meghal mindenkiért. És ebben benne van, hogy az elesettek pártjára áll, és ez a harmadik gondolat. Itt utalok Ferenc pápára: a peremen levőkhöz megy. Erre hív. Jussunk el mi is arra a gondolatra, hogy bár senki sem választja meg, hova születik, azt mindenki megválaszthatja, hogy a lehetőségeivel hogyan él. Ez a mi szabadságunk és felelősségünk is.

Jézus születésének keresztény ünneplése akkor őszinte és hiteles, ha mi ezen az úton akarunk járni, és legalább is próbálunk sorsközösséget vállalni, kirekesztés nélkül tekinteni mindenkire. Ha képesek vagyunk megbocsátani, azonosulni mások sorsával, ha van bátorságunk az életünk megreformálására, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy le tudunk adni valamit a luxus életvitelünkből mások javára, akkor ebből fakad a belső békénk, és az esély, hogy másokkal is békében legyünk. Ilyen gondolatok vannak bennem.

(…) Hogy nézek vissza az elmúlt évre? Szomorúan, fájdalommal, de reménykedve. Az első kettő azért van bennem, mert úgy látom – és most csak a mai magyar társadalomról gondolkodom –, hogy romlik a társadalmunk – hogy is mondjam – humán mutatója. Háromszor annyian élünk ma a világban, mint amikor én gyerek voltam, és ez nagy különbség, eközben évente magyarországnyi területtel nő a sivatag, fogy az ivóvíz. Ezeket nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Vagy mondok mást: tényleg igaz, hogy Magyarország a világ 52. leggazdagabb országa? És akkor mi panaszkodunk?

Jóléti társadalomban élünk, a hétmilliárd közül az első egymilliárd között vagyunk, utánunk jön még hatmilliárd, akik nehezebb körülmények között élnek. A pesszimizmus rangsorában pedig ott vagyunk az első öt között. Miért nem tudunk megelégedettebbek lenni, jobban örülni egymásnak? (…)

Nincs felszabadult öröm az emberekben, a beszélgetésekben ezt látom, pedig minden okunk meglenne az örömre. Több jóság van az emberekben, mint ami látszik. Merjünk elköteleződni, ebben látom a kulcsot, és, amit én gyakran mondogatok, hogy karolj fel egy családot, legyen egy család, akiket meglátogatsz, akikre figyelsz, anyagilag is segítheted, de főleg vond be a te szeretet légkörébe. (…)

– Említette, hogy nyugdíjba megy, ez pontosan mit jelent, illetve van-e terve, mihez kezd azután, tekintve, hogy egyre ismertebb a közéletben. Érdekelne, hogy ez az ismertség milyen tanulságokkal járt.

A nyugdíjazás azt jelenti, hogy a 75. születésnapunkra be kell adni a lemondáskérelmünket. És ha már megtalálták az utódot, akkor már másnap jön, ha nem, akkor egy kicsit később. Ezt Rómában döntik el. Erre készülni kell, már nincs fél évem, május vége lesz. Mit fogok csinálni? Ez kicsit hiúsági kérdés is nálam, talán még nem vagyok annyira rokkant, hogy öregotthonba menjek, és azt mondtam, bevállalok egy falusi plébániát. Mindig szerettem falun élni, talán hasznomat veszik majd. Az emberi és társadalmi kapcsolataimat illetően: ezek maradnak. Naivan azt gondolom, talán több időm lesz a találkozásokra, bár sokan próbálnak eltántorítani, hogy a nyugdíjasoknak sincs olyan sok idejük. Jóleső érzés, hogy nagyon sok barátom van. Évtizedek alatt mindig bővült a baráti köröm, a családi hátterem is egyre bővül, nem félek attól, hogy magamra maradok. Ameddig az Úristen ad időt, megpróbálom továbbadni azt, amit kaptam, amit megértettem, a világlátásommal talán segíteni tudok másoknak. Majd meglátjuk.

 

(A Dercsényi Dávid által készített interjú teljes terjedelmében a hvg.hu portálon olvasható. http://hvg.hu/itthon/20171218_Beer_Miklos_interju?ver=2&utm_expid=1324304-23.8USXuGWPRhWtdjJmATShwQ.1&utm_referrer=http%3A%2F%2Fhvg.hu%2F)

 

Decrease font size Default font size Increase font size