Temetőkerti fejfák mesélik…

Nyomtatás

Nyár derekán, a harsogó zöld természet látványával karöltve, Biatorbágyon  keresztül, az erdőn át vezetek a pusztazámori temető felé. Immáron sokadszor néhai férjem, lányaim korán elhunyt édesapja és szülei családi nyughelyéhez.

A kora délutáni napsütésben határozott körvonalakkal rajzolódnak ki a falu utolsó házai. A kukoricával beültetett föld felől a templomhoz és a mellé épült haranglábhoz kanyarodok. Körülötte a helyben temetkezők rendben tartott sírjai csendesednek.

Szeretem ezt az utat. A kocsim magától is odatalálna az ismerős, ezerszer megjárt földön. Igaz, korábban nem a temető felé vettem az irányt, hanem a faluban anyósomék otthona felé, másik autóval, döcögősebb úton. De sokkal boldogabban, a közös családi látogatások vidámságával, tyúkhúsleves illatával, a nagymama meglepetés süteményével, a házőrző megismerő csaholásával, többekkel az élők sorából…

Ennek a temetőnek, magam sem tudom miért, megfoghatatlan nyugalma van.

Talán az ősi kápolna helyének jó kiválasztása miatt Zámor dombján, lábánál a patakkal. Középen a ’90-es években felújított barokk kápolna – a jelenlegi katolikus plébániatemplom – és a több száz éve kidőlt sírkövekből, nemrégiben összerendezett sírkőpark.

A temetőkerti régi fejfák elgondolkoztatnak. A kopott, néhol mohás, puritán kövek krónikásai a régmúlt idők történéseinek, szenvedéseinek. Feltűnik a sok gyermeknév. Némelyiken a felirat girbegurba írással. Nem is értem, talán szláv nyelven „nyugodj békében”-t jelent. Egy másikon tölgyfaforma rajzot látok.

A tölgynek a zámori címerben jelentése van.  Hármas termése (a makkok) a

magyar, német és szlovák letelepülőket jelképezi, akik az 1800-as évek vége felé a falut újra népesítették…

A Zámor patak két oldalán meghúzódó kis falu a török pusztítás ideje alatt teljesen elnéptelenedett. Hírmondónak két család maradt, és velük a dombon épült, XIII. századi remete kápolna romjai.

Az 1700-as években az Árpád-kori királyi, lakatlan birtokot a földbirtokosok  zselléreknek osztották fel. Kaptak házhelyet, szőlőtermesztéshez földet. Innen erednek a mai Pusztazámorról származók családi nevei, többek között a Bedő, Szente, Bielik, Futó családoké is.

A telepítéssel egy időben a remetekápolnát újjáépítették, celláival és a harangházával együtt. Majd évekig egy ferences rendi szerzetes kiváltságos lakóhelye lett.

Az emlékhelyen megakad a tekintetem egy három névvel jelzett sírkövön, a pusztító kolerajárvány évéből. Vajon melyik szegény család három kislánya lehetett Ilona, Annuska és Rozika…

 

1872

A vályogból tapasztott, zsúpfedeles ház kicsi ablakán alig szűrődik be világosság. A hűvös idő miatt a tűzhely közelébe húzódnak mindannyian. A három testvér egymás mellett, törekes szalmazsákokon, az agyagpadlón, durva pokrócba bugyolálva fekszik.

Az asztalon az előző nap odakészített főtt krumpli érintetlen maradt. Pálinkába áztatott fokhagyma szagával van tele a ház. Hiszik, hogy megvédi őket, a felnőtteket, a halálos betegségtől.

A kór két nap alatt gyorsan gyengítette le kislányok szervezetét. Sem étel, sem ital nem marad meg bennük. Már nem tudnak lábra állni. A legkisebb, Rozika még sírdogál, a másik kettő keze, lába időnként megrándul. Édesanyjuk hétrét görnyedve tartja az edényt a szájukhoz. A legkisebbet a mindenes bábaasszony próbálja a kútról hozott vízből itatni, menteni, de már késő. A kicsi forró homlokára borogatást tesznek, attól elcsitul.

Édesanyjuk megtört szívvel fohászkodik, imádkozik, egészen a gyerekek utolsó leheletéig…

Vajon ő élt még egy ideig?

A kolerajárvány idején a temetőben a megásott sírok sokszor betemetetlenül várták a család következő tagját.

A  temetőkertben a kőtáblán csupán ez a felirat áll: Ilona élt 7 évet, Annuska 3 évet, Rozika 2 évet.

És amit hozzáképzeltem, 1872-ben.

 

Rodé Szente Klára

Fotó: Szente Melinda

Decrease font size Default font size Increase font size